A családállításról

Traumáink, sebeink és az ezekből született önkorlátozó hiteink olyanok akár a súlyos zsákok, amiket folyton magunkkal kell cipelnünk. Nem tehetjük le őket egy percre sem, minden pillanatban a terhük alatt kell cselekednünk, megnyilvánulnunk, és – amennyire egyáltalán lehetséges – jól éreznünk magunkat az életünkben. Ez gyakorlatilag lehetetlen. 

 A társadalmi szinten is traumának tekintett életesmenyéken (pl. haláleset, válás, stb.) túl számos sokkal láthatatlanabb traumát élhetünk meg életünk során – gyakran sajnos pont a szüleink révén, már gyermekként. A legmeghatározóbb ezek közül a megfelelő mértékű szeretet és elfogadás hiánya. Amikor egy gyermek elfogadásban és szeretetben nő fel, amikor a szülei támogatják őt abban, hogy a saját útján járjon, belső önmagához hűen élje az életét, akkor a lélek egyszerűen kivirágzik: a világ felé érzett hatalmas bizalommal és magabiztossággal telve önmaga legjavát tudja megélni, és ezt tudja adni a világnak is. Amikor azonban a szülő felől érkező elfogadás és a támogatás nem elegendő, akkor sérül a gyermeki lélek. Ilyenkor leginkább egy sérült maghoz hasonlítunk, amely képes még ugyan kihajtani, sőt valamelyest még nőni is, de messze-messze nem lesz olyan nagy és lenyűgözően gyönyörű, oly gazdagon virágzó és termő fa belőle, mint optimális körülmények között lehetne. S, ha az elfogadás mértéke nagyon alacsony a szülők részéről a gyermek felé, akkor ez a „mag” már alig tud kihajtani: kicsiny, gyenge növény lesz, végtelenül messze attól a csodálatos, ragyogó potenciáltól, ami a „magban” rejlik.

 Komoly traumákat okoznak a szülői elvárások is, hiszen a szülői elvárás megjelenése már önmagában azt jelenti, hogy nincs elfogadás és tisztelet a gyermek felé. Az elvárásos szülők nemcsak szavaikkal, hanem gesztusaikkal, tekintetükkel, szavak nélkül is szinte minden pillanatban azt közvetítik felénk, hogy nem vagyunk jók, úgy ahogy vagyunk, és csakis akkor lehetünk jók, ha megváltozunk abba az irányba, amit a ők mutatnak számunkra. Ez mérhetetlenül fájdalmas megélés.

 A szülői elvárásoknak több fajtája is van: gyakran előfordul, hogy a szülők saját kicsinyített másukat akarják látni a gyermekünkben; vagy saját be nem teljesített álmaikat akarják megvalósítani a gyermekeik életében; vagy szeretet-hiányukat akarják pótolni a gyermekük teljesen önzetlen, feltétel nélküli és odaadó szeretetéből; vagy arra vágynak, hogy a gyermekük teljes mértékben problémamentes legyen, szinte láthatatlan. Bármilyen is az elvárás konkrét formája, mindig  közös bennük az, hogy a gyermek valójában nem kapja meg az Őt megillető szabadságot arra, hogy önmaga lehessen – így ahhoz sem, hogy a saját útján járhasson.

S, ha túl sokszor részesülünk elutasításban olyan helyzetekben, amikor önmagunkhoz hűen reagálunk és érzünk, akkor szinte elkerülhetetlen, hogy – az idő múlásával – végül elhiggyük, hogy nem vagyunk jók. Ettől kezdve már mi magunk sem fogjuk engedélyezni önmagunk számára sem, hogy olyanok legyünk, amilynek ténylegesen vagyunk. Önbizalomhiány, félelem a szeretet elvesztésétől, megfelelés, stb., stb. – ezen érzések sajnos természetes következményként sorra megjelennek életünkben. Így az alap-traumánkra újabb és újabb traumák halmozódnak.

A családállítás egy különösen hatékony és mérhetetlenül gyorsan ható módszer a belső sebek, gátak és traumák és ezek következményeinek feloldására. Mélyreható módszer valódi önmagunk felszabadítására. Gyengéden vezet végig minket a belső úton: minden állítás alkalmával csak azon a feldolgozandó ügyünk jelenik meg az állításunkban, amiknek a feloldására, transzformálására már készen állunk.

A családállítás segítségével mind a generációkból „örökölt”, mind pedig a saját életünkben során megélt traumák feloldása lehetővé válik. S, mindezen túl, lehetővé válik a traumák következtében kialakult számos negatív, korlátozó belső minta feloldása is: például az önbizalomhiány, a negatív énkép, a negatív érzések, a stressz, a szorongás, a félelmek, stb. oldása is. Minden állítás valójában olyan, mintha levágnánk magunkról egy – vagy olykor akár több – korábban mindig magunkkal cipelt súlyos zsákot. Ahogy haladunk előre a belső munkával, egyre könnyebbek, egyre szabadabbak leszünk. Lényünk lassan átalakul: fokról-fokra elengedjük a valódi önmagunknak nem megfelelő érzelmi- és viselkedésmintákat, és egyre inkább megtapasztaljuk a valódi érzéseinket, a valódi belső készetéseinket, a valódi önmagunkat. Egyre szabadabbá válunk.

S egyre inkább felsejlik önmaguk számára is, hogy akiknek korábban hittük magunkat az csak a traumák terhe, nyomása és befolyásoló hatása alatt kialakult torzult-énünk volt.  Valójában sokkal örömtelibbek, harmonikusabbak és energikusabbak vagyunk. Ahogy haladunk a belső úton megtapasztaljuk az egyre valódibb, jelentősen tisztább, önfeledtebb, spontánabb, és boldogabb önmagunkat.