Egész életünkben, életünk minden percében kérdés, hogy a személyiségünket éljük-e vagy az azt tisztaságban jóval meghaladó lelkünket.

Neveltetésünk során mindig azt tanultuk, hogy a személyiségünk vagyunk, annak jó és rossz tulajdonságaival. S, hogy a meglévő képességeinkből kell kihozzuk a legjobbat: tovább kell fejlesztenünk azokat a jellegzetességeinket, amikben jók, tehetségesek vagyunk és mindeközben a hibáinkat egyre inkább háttérbe szorítani, lehetőleg elhagyni, lefaragni.

Van egy mélyebb részünk, amely jelentősen bölcsebb, mint amilyenre a személyiség a legnagyobb tudás felhalmozása mellett képes.

Van egy mélyebb részünk, ami tökéletesen ismeri az utunkat.

Lelkünk mély magja maga a Valódi Szeretet.

S képes a „magasabb” Öröm és Béke megélésére.

Végletesen más életet élünk, ha a személyiségünket éljük, azzal azonosítjuk magunkat, mint ha elkezdjük élni egyre nagyobb és nagyobb arányban a lelkünk mélyebb síkját.