Kultúránkban a szeretet egyfajta cserekereskedelemmé silányult: kaphatunk szeretetet, ha megfelelünk a szeretet feltételeinek. S csak addig kaphatjuk  szeretetet, figyelmet és annak érzését, hogy fontosak vagyunk, amíg nem szűnünk meg teljesen besimulni az elvárásokba.  Amint kevésbé vagyunk besimulóak, a szeretet is csökken – akár teljesen el is hal.

Ráadásul, a szeretet feltétele mindenkinél más és más, így – ha továbbra is szeretett személyek szándékozunk maradni – akkor egy teljes repertoárral kell rendelkezzünk, hogy mindenki óhajait kielégítessük és cserébe elnyerhessük a hőn áhított szeretetet.

Ez a fajta „”szeretet”” kiszolgáltatottakká tesz bennünket és elkezdünk függeni azoktól, akiktől a szeretetet várjuk. Ez a fajta szeretet nem feltárja belső gazdagságunkat, hanem egyre jobban elrejti még a saját szemünk elől is, mert a megfelelés válik a célunkká, ami béklyóba köt minket és nem enged szemernyi teret sem a kibontakozásunknak,  a felébredésünknek, belső, stabil mélymagunk megtalálásának.

Az igazi Szeretetet egyáltalán nem ilyen természetű: az igaz Szeretet sosem feltételes.

A Szeretet és a Boldogság mindig kéz-a-kézben járnak. Szeretet nélkül nem lehetséges a Boldogság sem. Fontos azonban, hogy ráébredjünk arra, hogy nem kell másoktól várjuk és kapjuk a Szeretetet. Sőt, igazán boldogok csak akkor lehetünk, ha megéljük életünk magas potenciálját:  lényünk leglényegi részét, a Tiszta Önvalónkat, és a benne rejlő, tiszta, feltétel nélküli, csodálatos és túláradó Szeretetetet. Mi magunk váljunk Szeretetté.

Ha a Szeretet ezen minősége felé szándékozunk haladni, sok belső gátat, téves hitet, elszenvedett traumát kell feloldanunk. Út, amelyen a szeretetet, a boldogságot már egyre kevésbé kint keressük, mert fokról-fokra és egyre áthatóbban és felemelőbben megtaláljuk a Tiszta Önvalónkban. S, ahogy haladunk ezen az úton,  egyre intenzívebben tudjuk megosztani ezt a túláradó belső gazdagságot másokkal. 

A nap célja, hogy mindenki megtehesse a maga sajátos következő lépését ezen az úton.