Amit szüleink és közvetlen családunk mond rólunk, gondol rólunk, az ott tükröződik a szemeikben és mi látjuk, érezzük minden pillanatban – akkor is, amikor nem beszélnek. 
Ez olyannyira erősen hat ránk, hogy ez alakítja ki az énképünket.

Eleinte – egészen kicsi korunkban – egy darabig még ellen tudunk állni annak, hogy elhiggyünk mindent, ami a szüleink állítanak, vagy kimondatlanul gondolnak rólunk, mert él még bennünk egy mély, bölcs tudás, amivel közvetlen kapcsolatban vagyunk, ami azt mondja, hogy szüleink visszajelzése rólunk nem igaz, vagy nem teljesen igaz.  Ha azonban túl sokáig és túl nagy erővel közvetít valamit felénk a családunk, akkor egy idő után ez az erőteljes külvilági hang elhalványítja a belső hangunkat. Sőt, sok idő elteltével, teljesen elnyomja. Ekkor elkezdjük elhinni mindazt, amit a külvilág rólunk mond és hisz.

Énképünk tovább formálódik ugyan azáltal is, ahogy tanáraink és osztálytársaink látnak bennünket, de ezt már nagyban meghatározza az a már kialakult énkép, amivel először lépünk be életünk első tanteremébe — az pedig a családunk, elsősorban a szüleink, hatására alakult ki bennünk.

Személyes szocializációnk következménye, hogy mely tulajdonságainkat véljük értékes tulajdonságoknak, illetve melyeket visszahúzóknak, vagy akár rossz karakterjegyeknek. Érdekes módon a családunk által értékesnek tartott tulajdonságaink között bőven lehetnek olyan tulajdonságok, amik ugyan tényleg különlegesek, mégsem ezek a valóban fontosak számunkra a mi egészen sajátos utunkon. Illetve, pont fordítva is igaz lehet: számos olyan tulajdonsággal és képességgel bírhatunk, amiket a családunk kevéssé értékel, sőt akár negatívan tekint rá – pl. gyengeségnek tartja – holott pont ezen képességeink azok, amik a legjelentősebbek, legsegítőbbek az utunkon.  

A külső közegek hatására így felépült énkép sajnos később is megmarad, tovább él bennünk. S meghatározza azt, ahogy magunkhoz viszonyulunk: mennyire tudjuk elfogadni magunkat, illetve mennyire érezzünk magunkat szerethetőnek. Mennyire érezzük, hogy méltóak vagyunk a figyelemre, odafordulásra. Mennyire hiszünk abban, hogy megvalósíthatjuk azt, amire hivatottak vagyunk. Mennyire merünk nyitottak lenni és kapcsolódni másokhoz. Stb. Stb…..
Sajnos még akkor is megmarad ez a régről „beragadt” énkép, ha tudatosan küzdünk ellene. Sőt, még akkor is, ha minden racionális érv, akár számos konkrét tapasztalat is ellene szól.  Egészen addig megmarad, amíg fel nem oldjuk és el nem engedjük a korlátozó részeit. 

„A Negatív énképünk transzformálása” napon mindenki személyre szabott állítást kap, amely során mindenkinek lehetősége nyílik feltárni és transzformálni egy-egy olyan az énképében most még jelen lévő hitet, amely korlátozza és korlátozta eddig élete folyamán.

Időpont: április 13 (szombat; reggel 10-től)

helyszín: Budapest

Sok szeretettel:
Enikő