A megfelelésről:
Életünk során túl gyakran tapasztaltuk azt, hogy a szeretetnek, vagy legalábbis a teljes szeretetnek, feltétele van. Ezért meg kellett tanulnunk fokozatosan megfelelni.
Mindig, amikor megfeleltünk a – legtöbbször kimondatlan – elvárásoknak, akkor elfogadva, befogadva érezhettük magunkat, értékeltek és szerettek bennünket. Amint viszont nem feleltünk meg, azonnal csökkent a felénk érkező szeretet és elfogadás mértéke, és éreztük, hogy csökkent valamelyest még az értékességünk is a szemükben. Ha pedig hosszabb időn át nem feleltünk meg, akkor fokról-fokra elveszítettük még akár a biztonságot adó odatartozás-érzését is.

Mindehhez a sok vesztességhez képest biztonságosabbnak tűnt a megfelelés. S a megfeleléseink végül szerepekké szilárdultak. Szerepeinkben élve életünket, pedig egyre kevésbé éltük már meg valódi önmagunkat – így valódi énünk egyre inkább elrejtődött még a saját észlelésünk elől is.

Fontos megértenünk, hogy minél hosszabban élünk a megfelelés szabályai szerint, annál kevésbé tudjuk, hogy kik is vagyunk valójában. Sőt, minél hosszabban követjük a megfelelés alapelvét, annál kevésbé tudjuk, hogy mit akarunk és mire is vágyunk igazán.

Nem tudva már, hogy kik is vagyunk valójában és nem ismerve, hogy mi az, ami ténylegesen fontos számunkra – boldogok sem lehetünk.

A megfelelés elengedéséről:
A megfelelés elengedése azt jelenti, hogy nem függünk már másoktól: mások véleményétől, ítéletétől és attól, hogy szeretnek-e akkor is, ha tisztán olyanok vagyunk, amilyenek vagyunk.
Már nem kívülről várjuk az elfogadást, a szeretetet és megbecsülést, hanem képessé válunk arra, hogy megadjuk mindezt saját magunknak!!!
S, ahogy egyre inkább megengedjük, hogy önmagunk legyünk, egyre szabadabbnak és könnyedebbnek érezzük magunkat.
És ebben a szabadságban egyre többet tapasztalhatunk meg mi magunk is a korábban oly nagyon mélyre elrejtett spontán, tiszta önmagunkból.