A megfelelés mindig félelem alapú: félünk a pozitív megítéltségünk elvesztésétől, félünk attól, hogy kevésbé vágynak majd a társaságunkra, és legfőképpen félünk a szeretet elvesztésétől.

A szeretet és a félelem egymás ellentétei. Ha a gondolatainkat és a másokhoz való viszonyulásunkat a szeretet elveszítésétől való félelem irányítja, akkor képtelenek vagyunk mélyebb önmagunkként lenni jelen. S ez blokkolja azt is, hogy a bennünk lévő mély, valódi szeretet áramlásának utat adjunk.

A megfelelés által tudunk ugyan szeretetre emlékeztető cselekedeteket, gesztusokat tenni, de nem vagyunk szabadok arra, hogy a mélyünkből jövő, mindenkit gazdagító, feltöltő valódi szeretet éljük meg másokkal.

Így a megfeleléssel pontosan annak az ellentettét érjük el, mint aminek a megvalósítására kialakítottuk magunkban. Szeretet, elfogadást, megértést, támogatottságot és közelséget próbáltunk garantálni vele; és – meglehet – tudunk pozitív visszajelzéseket gyűjteni általa, mégis valójában csak eltávolít minket a másik embertől.

Amikor arra figyelünk, hogy szerethetőek legyünk egy konkrét másik ember számára, akkor nem tudunk figyelni rá, mert a figyelmünk fókusza valójában nem a másikon van, hanem azon, hogy a viselkedésünk, a reakcióink, stb. révén megkaphassuk tőle azt a pozitív visszajelzést, azt az elfogadást és szeretet, amire oly nagyon vágyunk. Önmagunk sem tudunk lenni, mert minden pillanatban arra figyelünk, hogy a legmegfelelőbb, a másik által legértékesebbnek tartott cselekedetet, szavakat, gesztusokat stb. használjuk.

Így bármennyi időt is töltünk együtt, a két lélek alig találkozik.