Kisgyermekként különösen közel vagyunk a belső bölcsességünkhöz. Megdöbbentő és szívhez szóló tapasztalni, hogy a gyermekek milyen mérhetetlenül tisztán látják a körülöttük lévők embereket, tisztán észlelik a másik lelkében zajló minőségeket, legtöbben még azt is, hogy mitől boldogtalan a másik, és hogy mi lenne e boldogtalanság feloldása.

S mindezen túl – még ennél is mélyebben – belül érzik, értik az élet alapigazságait.

Mindnyájunkban ott volt ez a mély tudás, és mindnyájunkban ott volt ez a tiszta érzékelés, de valahogy elveszítettük. Mindig megmondták, hogy hogyan viselkedjünk. Megmondták, hogy mi a helyes és a mi a helytelen mind a mi viselkedésünkben, mind mások viselkedésében. Kialakult bennünk az erős hit, hogy bizonyos érzések, viselkedésmódok elfogadhatóak, sőt szerethetőek, míg mások kiérdemlik az emberek elutasítását.

S nem akartunk elutasítva lenni. Nem akartunk kirekesztve lenni. Ezért elkezdtünk megfelelni. Megfelelni az éppen aktuális elvárásoknak.

Ez a folyamat fokról-fokra egyre messzebb vitt minket lényünk magjától és így belső bölcsességünktől is. Már nem éreztük belülről az élet igazságait, már nem érzékeltük a belső útmutatást. S minél inkább azt cselekedtük, ami az elvárt viselkedés, s minél inkább az elvárt célkitűzések mentén éltünk, annál labilisabbak lettünk és annál inkább függtünk a külső megerősítésektől. S egyre erősödött bennünk egyfajta üresség érzés: valami hiányzott, valójában mindig hiányzott valami, de nem tudtuk megfogalmazni, hogy mi.

Bensőnk mély tudását nem lehet elveszíteni csak távol kerülni tőle, legtöbbször olyan távol, hogy már nem is tudunk a létezéséről.

De, mivel mindig ott volt és ott van, mélyre ható belső munkával visszatérhetünk hozzá és általa ahhoz, hogy érezzük, merre is visz valójában az utunk és kik is vagyunk valójában.